„Természetesen” a marsűrhajó terve is megvolt. A rakétafokozatból kialakított Skylab kissé átalakított változata szállíthatta volna a szomszéd bolygóra a legénységet és szolgált volna lakóegységül a Mars körüli pályán maradóknak.
A leszállóegység pedig az Apollo parancsnoki modul és a holdkomp keresztezéséből született volna (mivel a marsi légkör miatt szükség volt hővédelemre). És mindez meglevő technikán alapult volna. Nixonnak mindössze két baja volt az elképzelésrendszerben. Az ő nevét senki sem emlegette volna az űrhajókkal kapcsolatban, és túl drágának találta. Az amerikai elnök ugyanis tudatában volt, hogy az űrrepülést korántsem a tudományos szükségszerűség élteti, hanem a politikai presztízs (az emberek többsége inkább szavazott mindig is és szavazna ma is a létbiztonságra, mint az űrrepülésekre). Az pedig egyszerűbben és olcsóbban is fenntartható.
(Az illusztráció David West Reynolds: Apollo - The Epic Journey to the Moon c. könyvéből származik.)
A 70-es évtized közepén kikristályosodni látszott egy elképzelésrendszer az olcsó űrrepülés eszközéről, a Space Shuttle-ről. Nixon kapva kapott az alkalmon: ő lehet az az elnök, akinek nevéhez egy új, látványos űrhajó születése és az űrrepülések olcsóbbá tétele fűződik. Igaz, hogy az űrrepülőgép csak egy eszköz volt, nem pedig egy cél. A halhatatlanság gondolata az űrügyekben egyébként is ellenérdekelt és szűklátókörű elnököt arra sarkallta, hogy az új űrkoncepció homlokterébe a vadonatúj „csodaszer” feljesztését állítsa. Ezzel harminc évre parkolópályára állította a NASA-t.
A mindenáron való takarékoskodás szellemében csak egy Skylab repült, az is mindössze három személyzettel, a félig megépült Skylab-II-t Nixon lebontatta. Sőt az egyébként rendkívül sikeres Skylab-I pályán tartásához sem maradt a NASA-nak pénze. Miközben az egész amerikai űrgépezet azon dolgozott, hogy legyen mivel az űrállomáshoz repülni, a célpont lassan végveszélybe került a pályájának süllyedése miatt, majd a tehetetlen NASA szeme láttára tönkreégett a légkörbe visszatérve. Persze Nixon már a politikai süllyesztőben volt, mindazonáltal a NASA elképzelés nélkül maradt: volt egy leendő eszköze, ami nem ment volna sehova. Ráadásul a „pótcélként” kitűzött műholdszállítások és javítások kudarcba fulladtak az éppen olcsónak nem bizonyuló üzemeltetés miatt.
Ronald Reagan színrelépésével újabb reménysugár érkezett, hogy végre valami használható célt állítanak a „csak úgy repkedő” űrrepülőgépek elé, a megépítendő Alpha Űrállomás képében. Volt újabb vízió, ami persze ugyanolyan öncélú volt, mint az űrrepülőgép, mert hiszen hivatalos úticél (pl. a Mars) híján minek gyakorolni a hosszútávú repülést, és persze messzire repülő küldetések híján összeszerelő platformra sincs nagy szükség. Ebben az ideálisnak nem igazán nevezhető helyzetben érkezett Bill Clinton egy groteszk költségvetési ollóval és a tervezett űrállomást feleakkorára vagdosta. Végül az idősebb Bush idején jött egy újabb reménysugár, hogy az űrrepülések keszekusza ügye igazi koncepcióra talál, amikor egy beszédében a Mars meghódítását emlegette a holdraszállás 50. évfordulójára. Ma már tudjuk, hogy ezt a szándékot a Sivatagi Vihar belesodorta a Perzsa-öböl vizébe…
A von brauni alaposság az öncélú űrrepülőgép-program 2003. évi katasztrófájával került előtérbe. A vizsgálat során „kiderült”, hogy a NASA-nak nincs víziója, sőt Amerikának sincs elképzelése, mit kezdjen magával az űrben. Bush elnök meghirdette a Hold újbóli és Mars elsőkénti meghódításának tervét, melyhez most a NASA is hozzáillesztette a maga mozaikdarabkáit. A leggroteszkebb talán mégis az a mostani bejelentésben, hogy vissza akarnak térni az Apollo (von Braun?) koncepcióhoz, miközben az már nem létezik. Nixon nem engedett a NASA-nak pénzt adni még az Apollo-Saturn dokumentációk irattári megőrzésére sem, így a holdűrhajó és elképzelésrendszere ma már csak emlék. Az elfecsérelt 30 évért súlyos dollármilliárdokkal kell majd fizetni, de nem biztos, hogy ezt minden jövendő amerikai elnök felvállalja.
Kapcsolódó cikkek:
Víziók és valóság (1. rész)
Víziók és valóság (2. rész)
Az 1950-es években kidolgozott űrprogramot elképzelő három tudós igen nagy gondot fordított rá, hogy a nagyközönség megértse és támogassa az elképzelésrendszert.
